Vájtfül Archívum

Ágazatok az iszlámban

Az iszlám két fő irányzatra oszlik: a szunnitákra, akik a muzulmán világ döntő többségét alkotják, és a szektákra tagozódó síitákra. Rajtuk kívül léteznek ugyan más ágazatok is, de a valamikor viszonylag befolyásos khári­dzsitákon kívül, jelentőségük elhanyagolhatónak tekinthető.

Szunniták

A Próféta halála után közeli munkatársai, barátai, rokonai kerültek a birodalom élére: először Abú Bekr, majd Omár, Oszmán, végül Ali. Ők voltak az ortodox kalifák. Amikor Alit 661-ben egy fanatikus meggyilkolta, a szíriai Muávija szerezte meg magának a hatalmat és megalapította az Ommajádok örökletes monarchiáját. A legtöbb muzulmánnak nem volt kifogása az Ommajádok ellen, elfogadták őket világi uralkodóiknak és vallási vezetőiknek. Ebből a többségből alakult ki az iszlám szunnita ágazata. A szunniták úgy vélték, hogy a kalifának – mint Mohamed örökösének vagy helyettesének – nem fontos Mohamed vér szerinti utódai közül származnia, mivel úgysem lehet egyenrangú a Prófétával, aki a Koránban a teljes és végleges isteni kinyilatkoztatást hagyta híveire. Az utódoknak ezért nem az a feladatuk, hogy új igazságokat adjanak az iszlám tanához, hanem az, hogy őrködjenek a törvény felett.

A muzulmánok közösségük életét irányítandó terjedelmes vallási, büntetőjogi és polgárjogi törvényeket dolgoztak ki, melyek a serija törvény gyűjtőnév alatt ismeretesek. A szunniták számára a serija négy alappilléren nyugszik. Ezek közül első a Korán; azután következik a szunna (azaz a Próféta és első követőinek “szent hagyománya”); az idzsma (a muzulmán közösség, illetve vezetőinek megállapodása) és végül az analóg következtetés útja (melyhez akkor folyamodnak, ha az előző három forrás közül egyik sem vezet megoldáshoz).

A négy ortodox kalifa uralma után a kalifátus a serija törvényt őrző dinasztikus intézménnyé vált. Az Abba­szidák aranykora után a serija törvény védelmezésének feladata a török szultánokra szállt, akik azonban idővel készeknek bizonyultak lemondani róla. A kalifátust Kemal Atatürk szüntette meg 1924-ben. Azóta nincs központi vallási hatalom, ami összekötné a szunnita világot.

Síiták

A síita irányzatot az utolsó általánosan elismert kalifa, Ali hívei hozták létre. Mint neve (siat Ali = Ali pártja) is jelzi, kezdetben politikai mozgalom volt, amely az Om­ma­jád uralom ellen lázadt, és Mohamed vér szerinti utódainak akarta biztosítani a hatalmat. Mohamednek ugyan nem volt fiú utóda, de Ali egyrészt a Próféta unokaöccse, másrészt Mohamed egyik lányának, Fatimának a férje volt, ezért az ő utódai automatikusan a Próféta utódainak is számítottak.

A síiták teológiai magyarázatot találtak állásfoglalásuk igazolására. Dogmatikájukban központi helyet foglal el a lelki öröklés tana, amely “Mohamed fényét” (a próféta lelkének lényegét) úgy fogja fel, mint Allah első teremtményét. E fény első hordozója az első próféta, Ádám volt, majd láncszerűen következtek a többi kiválasztott próféták. Mohamed nagyapja után az emanáció kettéágazott: a “fény” egyik része Mohamed apjához, majd magához Mohamedhez szállt, a másik Mohamed apjának fivéréhez és utána fiához, Alihoz. A különleges természetfeletti adottságok tehát Ali utódainak a birtokában vannak, ezért szükséges, hogy a muzulmán közösség vezetői, a kalifák Ali utódai közül kerüljenek ki.

Míg a szunnitáknál az imám a mecsetben tartott istentisztelet irányítója, addig a síitáknál még a kalifátusnál is magasabb méltóság. Az Ali utódai közé tartozó lelki vezetőket, a Korán egyedüli tévedhetetlen magyarázóit és a Próféta művének egyedüli jogos folytatóit nevezik imámoknak. A Koránt a síiták is döntő fontosságúnak tartják, ám a tradíciónak csak azt a részét fogadják el, amely Alihoz és utódaihoz fűződik. Tanításukban a szunnita iszlám öt tartóoszlopa mellé be­iktatták a hatodikat is: az imámnak való feltétlen engedelmességet.

Síiták ma elsősorban Iránban, Irakban, Afganisztánban és Pakisztánban élnek; kisebb közösségeik vannak Törökországban, Libanonban, Szíriában, Kelet-Afrikában és Kelet-Arábiában.

A legelterjedtebb síita szektát az Iránban élő “tizenkettesek”, vagy imámiták képezik. Nevüket onnan kapták, hogy 12 imámot (Ali utódait) tisztelnek, akik közül az utolsó 878-ban, ifjúkorában eltűnt, de még ma is él, s az idők végén mint mahdi (messiás) fog megjelenni. A “tizenkettes szekta” tanítása 1572 óta Perzsia államvallása. Az eltűnt imám testi távolléte idején ügynökei, a hittudósok – akik közül Iránban az ajatollah a legmagasabb rangú – által továbbra is működik a világban.

A zaiditák, vagy “ötösök” Husszein egyik dédunokáját, Zaidot tisztelik ötödik imámként. Ők állnak legközelebb a szunnitákhoz, mivel nem utasítják el teljesen az Ali előtti három kalifát, noha imámoknak sem tekintik őket. Ezenkívül az imámi méltóságot választhatónak tartják; úgy vélik Ali legműveltebb, legjámborabb utódai közül kell megválasztani az imámot. A mozgalom a 8. században keletkezett, képviselői ma Jemenben élnek.

Az iszmailiták, vagy “hetesek” hetedik imámként Iszmáilt tisztelik, aki 762-ben halt meg. Tanításuk szerint Iszmáil volt az az imám, aki korai halála után “elrejtőzött”, hogy a világ végén mah­di­ként megjelenjen.

Kháridzsiták

Míg a szunniták azt állították, hogy bárkit meg lehet választani kalifának, a síiták pedig úgy vélték, hogy ez a tisztség csak Mohamed, azaz Ali vér szerinti utódait illeti meg, a kháridzsiták tanítása szerint egyedül azzal kell törődni, hogy a jelölt ténylegesen hívő muzulmán legyen. Azt vallották ugyanis, hogy nem mindenki nevezhető hívőnek, aki Istenének vallja Allahot és legfőbb prófétának Mohamedet. A hívőséghez az is szükséges, hogy az ember következetesen betartsa a Korán rendelkezéseit. Aki ezt nem teszi meg, nem nevezhető muzulmánnak, s amennyiben nem tart bűnbánatot, ki kell zárni a közösségből. A kháridzsita szekták többsége már a 8. és a 9. században letűnt a történelem porondjáról. A megmaradottakat a szunniták nyugat felé, Afrikába szorították vissza. Itt élnek ma is, viszonylag kis létszámú közösségeik.

Vahhábiták

A táncoló- és üvöltő dervisrendek, a szúfizmus miszticizmusa, a szentek és kegyhelyek egyre jobban elburjánzó tisztelete, a spekulatív teológia térhódítása és más – az eredeti iszlámtól idegen – szokások váltották ki az iszlám egyik legkonzervatívabb áramlatát, a mohamedi ősiszlámhoz visszatérni igyekvő vahhabizmust. A mozgalom alapítója, az arábiai Mohamed ibn Abd al-Vahháb (1696–1787) arra a következtetésre jutott, hogy az ősök hitét csak radikális reformmal lehetséges megtisztítani a számtalan torzítástól. Nagy fanatizmussal harcolt a szentek tisztelete ellen, beleértve Mohamed túlzásba vitt tiszteletét is, továbbá a rózsafűzér használata, a dohányzás, a zene, a tánc, az ékszerek és a selyemruhák viselete ellen. Eszméit sikerült elfogadtatnia vejével, Mohamed ibn Szaúd, nedzsdi emírrel, akinek egyik utóda, III. Abd el-Azíz a 20. század elején elfoglalta Rijádot, majd a szent városokat is és Szaúd-Arábia királyának kiáltotta ki magát. Az általa támogatott mozgalom ekkor nemcsak Arábiában hódított teret – ahol az ország hivatalos ideológiája lett –, hanem lelkes követőkre talált más iszlám államokban is.

RT

Lapozás: 1 2 3