Kereszténység 4. - Protestantizmus
2006. szeptember 14. | Élő vallásokPresbiteránusok, kongregacionalisták
Az anglikán egyházból váltak ki kálvini hatás alatt a 16. század második felében a puritánok, akik úgy ítélték meg, hogy az angol egyháznak a pápaságtól való elszakadása csak formai volt, mert sok katolikus gyakorlatot nem szüntetett meg. Ezektől a gyakorlatoktól akarták megtisztítani (innen a puritán elnevezés) az anglikanizmust. A puritanizmus már a 16. század végén két irányzatra szakadt. A mérsékeltebbek, a presbiteránusok nevüket arról kapták, hogy az egyház irányításában az egyházközségek egy területhez tartozó presbitereinek zsinatait tartották a legfelsőbb szervnek. Mint a többi kálvini egyház istentiszteletére, az övékére is az egyszerűség jellemző: központjában az Ige felolvasása, a prédikáció, az ima, valamint a zsoltárok és a himnuszok éneklése áll. A presbiteránusok Skóciában és Észak-Írországban terjedtek el, innen kivándorlók vitték át az Újvilágba. A kongregacionalisták (vagy independensek) abban különböznek tőlük, hogy radikálisabban szembehelyezkedtek az angol államegyházzal. Még a presbiteri zsinatok vezetésének sem voltak hajlandóak alávetni magukat, ehelyett minden helyi gyülekezet (kongregáció) teljes függetlenségét hangsúlyozták.
Baptisták
Már Luther korában is létezett az ún. anabaptista mozgalom, melynek tagjai, azt hirdették, hogy a gyermekek megkeresztelése ellentétben áll a Szentírás tanításával és érvénytelen, ezért a Krisztus melletti, önálló döntésre képes felnőtteket újra kell keresztelni. A baptisták azonban gyökereiket inkább John Smithhez (1554–1612) vezetik vissza, aki először keresztelt Amerikában felnőtteket, s a felnőttkeresztséget az egyházhoz való csatlakozás feltételének tekintette. A mozgalom ezután igen eredményesen terjedt, létszám tekintetében hamarosan felzárkózott a hagyományos protestáns egyházak mellé. A 18. századi nagy ébredési hullám missziós lendületet adott a baptistáknak, tanaikat a világ minden részére elvitték.
Tanításuk a kálvini reformáció talajában gyökerezik. Hitük forrásának a Szentírást tekintik, minden hagyomány, hierarchia, papság autoritását elvetik. Gyakran hangoztatják, hogy nincs közvetítő Krisztus és az ember között. Nagy hangsúlyt fektetnek a megváltottság személyes tapasztalatának átélésére. A szentségeket nem az isteni kegyelem forrásainak tekintik, hanem csupán olyan cselekedeteknek, melyek a hívő Krisztussal való közösségét jelzik. A keresztséget csak a hitre jutott felnőtteknek szolgáltatják ki, és mindig alámerítéssel. Az úrvacsora a baptistáknál a keresztség által Krisztussal kötött szövetség folytatásának jele. A Szentírással ellentétesnek mondják a katolikus és az ortodox tant, hogy a kenyér és a bor színe alatt Krisztus valóságosan jelen van. Istentiszteletük egyszerű: zsoltáréneklésből, bibliai felolvasásból, igehirdetésből és imából áll. Imaházaikban nincsenek sem feszületek, sem díszek. Csak a szószék és a falon levő bibliai feliratok tanúskodnak arról, hogy istentiszteleti helyről van szó. Lelkipásztorok és prédikátorok által irányított közösségeik teljesen önállóak, ezért a tanbeli nézetkülönbségek vagy ébredések következtében létrejövő új gyülekezetek, gyakorlatilag új egyházakkal gazdagítják a baptista mozgalom sokszínű palettáját. Ezek az egyházak mereven ragaszkodnak tanbeli sajátosságaikhoz, s csak laza kapcsolatban vannak egymással.
Metodisták
A 18. század végén váltak ki az Anglikán egyházból. Alapítójuk, John Wesley (1703–1791) anglikán pap volt, egy olyan korban, amikor a racionalizmus és a tradicionalizmus hatására az anglikanizmus külső formák gyakorlásából állt. Wesley követőivel együtt az evangélium szelleméhez tért vissza. Módszerük abból állt, hogy esténként olvasták a Bibliát, napközben látogatták a szegényeket, a betegeket, a rabokat, szerdánként és péntekenként böjtöltek. Kortársaik e módszer miatt (method) nevezték el őket metodistáknak. Wesley a megtérés szükségességét, a lutheri hit általi megigazulást hirdette. Mivel tudta, hogy a gyors megtérések után általában gyors lelki hanyatlások következnek, nagy hangsúlyt fektetett munkatársai kiképzésére. A helyi közösségeket kisebb csoportokra (osztályokra) osztotta, s minden csoport élére egy kiképzett vezetőt (classleader) helyezett. A vezetőktől és a vándorprédikátoroktól megkövetelte, hogy igényesebb keresztény életet éljenek, mint az egyszerű hívek.
A metodisták nem szakítottak olyan radikálisan a liturgiával, mint a baptisták, de sokkal kevesebb hangsúlyt fektetnek arra, mint az anglikánok. Hitük forrása a Biblia. Elvetik a hagyományt, nem hisznek a tisztítóhelyben, a kálvini predestináció helyett az ember szabad akaratát helyezik előtérbe. A többi protestáns felekezettel ellentétben úgy vélik, hogy az ember üdvössége szempontjából, a hit mellett, döntő szerep jut a jócselekedeteknek is. Életmódjukra ezért az önmegtartóztatás, az aszkézis, az őszinte áhítat jellemző. Mivel Isten már az élet kezdetén üdvösséget kínál az embernek, a gyermekeket is megkeresztelik. Hogy a szentséget meghintéssel, leöntéssel, vagy alámerítéssel szolgáltatják ki, azt a szülők döntik el. Az úrvacsorát két szín alatt, térdelve veszik magukhoz. Hisznek Krisztus valóságos jelenlétében. Jóllehet csak két szentséget ismernek el, van házasságkötési szertartásuk, meghatározott szertartásokkal szentelik fel diakónusaikat, presbitereiket, püspökeiket. Jellemző a metodista egyházakra a különleges nyitottság a más felekezetek felé. Templomaikban a más keresztény egyházakhoz tartozó hívek is részesülhetnek úrvacsorában, mert úgy vélik hogy a sok keresztény egyház létezése ellenére az igazi keresztények, bárhova is tartozzanak, Krisztus testét alkotják.
Üdvhadsereg
Ezt a 19. századi revivalizmusban gyökerező, metodista eredetű mozgalmat William Booth (1829–1912) alapította “Keresztény Misszió” néven Londonban, elsősorban az alkoholizmus és a prostitúció leküzdésére. A mozgalom 1878-ban felvette az Üdvhadsereg (Salvation Army) nevet és sajátságos keresztény hadseregként szervezte újjá magát. A felekezet tagjai egyenruhát viselnek, meghatározott “katonai” egységbe tartoznak, vezetőik tiszti rangjelzésekkel rendelkeznek. Az evangélium terjesztése mellett továbbra is nagy hangsúlyt fektetnek a szociális munkára, ami világszerte ismertté tette őket. A szentségeket és a felszentelt papságot elvetik.
Pünkösdisták
A 20. század elején létrejött pünkösdista mozgalom tagjai úgy vélik, hogy az apostoli kor lelki tapasztalatai két évezred után is megismétlődhetnek és meg is ismétlődnek. Közösségeikben a hívek Szentlélek-keresztség ben részesülnek, nyelveken beszélnek, kézrátétellel gyógyítják egymást.
A mozgalom az Egyesült Államokban keletkezett, a 20. század elején, amikor Charles F. Parham, metodista lelkész kis bibliaiskolát nyitott, ahol azt tanította, hogy Krisztus igazi követőinek vissza kell térniük a Szentírás, azaz az apostolok és az apostoli levelekben leírt első egyházak gyakorlatához. Mivel az első keresztények életében jelen voltak a Szentlélek ajándékai – többek között a nyelveken beszéd (glosszolália) –, és a csodálatos gyógyítások, Parham ösztönözte követőit, hogy imádkozzanak ezekért a karizmákért. Egyes buzgó hívőknek hamarosan különleges extatikus élményben volt részük: egész lényüket természetfeletti boldogság-érzés kerítette hatalmába, majd anélkül, hogy akarták volna, ismeretlen nyelven kezdtek imádkozni. Mivel ugyanaz történt velük, mint az apostolokkal az első pünkösd napján, az új mozgalom tagjait pünkösdistáknak nevezték el. Jóllehet a többi egyház misztikus rajongóknak bélyegezte őket, az új felekezet tagsága állandóan szaporodott. Egyrészt más evangéliumi egyházakon belül hódított (számos baptista és metodista gyülekezet vált rövid idő alatt pünkösdistává), másrészt erőteljes missziós tevékenysége következtében terjedt el a világ számos országában. Az 50-es évektől a pünkösdisták hatásukat a nagyobb történelmi egyházakban is éreztetni kezdték. Az anglikán és a katolikus egyházakon belül is tömegesen jelentek meg a Szentlélek kitöltetésében részesült hívők, akik azonban gyakran nem voltak hajlandóak elhagyni saját közösségeiket, hogy a pünkösdistákhoz csatlakozzanak, hanem “karizmatikus mozgalom” néven megmaradtak ott, ahol voltak, vagy új néven, új karizmatikus egyházat alapítottak. A mozgalom ma is dinamikus, különböző formákban, különböző nevek alatt terjed.
A hagyományos pünkösdisták az Isten gyülekezete (Church of God), a Krisztus gyülekezete (Church of Christ), a Teljes evangélium (Full Gospel) egyházakba tömörülnek. Tanaik többé kevésbé megegyeznek a baptistákéval. Csak a Biblia tekintélyét fogadják el, a hagyományt elutasítják. Bibliamagyarázatuk kifejezetten fundamentális: mindent szó szerint értelmeznek. Általában még ma is nagy tévhitnek tekintik az evoluciós elméletet, azt állítják Isten teremtő szava erejével hét nap alatt alkotta meg a világot és az embert. A katolikus értelemben vett szentségeket elvetik: a keresztséget – melyet felnőtteknek szolgáltatnak ki alámerítéssel –, és az úrvacsorát csak megemlékező szertartásként gyakorolják. Istentiszteleteiken zsoltárokat énekelnek, igehirdetést hallgatnak, imádkoznak. Elítélik a dohányzást, az alkoholfogyasztást, konzervatívabb rétegeik bűnnek minősítik a moziba, színházba járást, a táncot. Ami a baptistáktól kifejezetten megkülönbözteti őket az a Szentlélek keresztséggel jelentkező nyelveken beszélés és a csodálatos gyógyulások hangsúlyozása. A nyelveken szólásról azt vallják, hogy a Szentlélek ihleti, s Istent magasztalják vele, anélkül, hogy tudnák mit mondanak. Némelyek azt állítják, hogy az érthetetlen idegen nyelv, melyen beszélnek azonos valamilyen távoli esetleg ókori ismeretlen, de értelmes nyelvvel.
Újabban hit mozgalom néven új tendenciák hódítanak köreikben. A hit mozgalmak képviselői még nagyobb hangsúlyt fektetnek Isten csodatevő erejének gyakorlati megvalósulására, és kiterjesztik azt az evilági érvényesülésre is. Azt vallják, hogy hit által szinte minden elérhető: akinek sok hite van, az luxusvillában fog lakni, aki kevés hittel rendelkezik, az szegénységben fog élni.
RT
Lapozás: 1 2