Az alvinci anabaptisták
2005. október 12. | Anabaptista történelemA közösség letelepítése és története
A Bethlen Gábor által Alvincra letelepített anabaptisták történetét viszonylag részletesen rekonstruálhatjuk a fennmaradt források alapján. A hutterita közösségek jellemzője volt, hogy minden fontos eseményt pontosan lejegyeztek, így volt ez az alvinci gyülekezetnél is. A Werner Jakab által írt telekkönyvük a 17. századi erőszakos katolizáció során jutott Delpini J. Teofil (1721-1797) jezsuita hittérítő, majd nyitrai kanonok birtokába. Tőle az ottani egyházmegyei könyvtárba került, majd egy ideig Londonban őrizték. A 20. században került Budapestre, majd 2001-ben egy antikvárium árverésén a Magyarországi Baptista Egyház vásárolta meg, s újította fel a kéziratot. Az alvinci habánok e krónikája mellett más források is fellelhetőek, hiszen a kor számos történetírója tért ki művében az anabaptistákra, valamint korabeli, elsősorban fejedelmi levelezésekben is találhatunk a közösségre vonatkozó utalásokat.
Érkezés Alvincra
A morvaországi hutteriták akkor kerültek először kapcsolatba Bethlen Gáborral, amikor 1620. szeptember 26-án – a fejedelem képviseletében – Péchy Simon kereste fel neumülli háztartásukat. Péchy már korábban is széleskörű diplomáciai tevékenységet folytatott az anabaptisták érdekében. E célból 12 levelet intézett Batthyány II. Ferenchez 1620. január 21-e és április 12-e között, később pedig ő maga is telepített le újrakeresztelőket radnóti birtokán. A kancellár egyértelmű üzenettel érkezet Morvaországba: „azt kívánja, hogy öregjeink küldjenek néhány jó gyakorlattal rendelkező kézművest Erdélybe, hogy ott letelepedjenek. (…) Atyailag megadnak minden szabadságot, és a legnagyobb védelemben részesítenek bennünket.” Az eseménynek már a dátuma is mutatja, hogy az erdélyi betelepítés elsődleges oka nem a fehérhegyi ütközetet követő menekültáramlat volt, hiszen Péchy közel másfél hónappal a november 8-i csata előtt már megérkezett közéjük. A közösség tagjai ugyanakkor ekkor még vonakodtak az utazástól, nehezen vették rá magukat, hogy „a megszokottból szokatlanba, idegen országba” induljanak, inkább csak az öregek kívánták a háborúval sújtott országot elhagyni. A protestánsok veresége azonban gyökeres fordulatot hozott, egyértelművé vált ugyanis, hogy háborítatlanul nem maradhatnak sokáig a morva területeken. Maga a krónika is kitér a megváltozott politikai helyzetre. „Hamarosan úgy adódott, hogy az ország más lakosaival együtt az Úr teljes közössége nagy menekülésre kényszerült.” 1620. december 28-án költöztek át Szobotistre, majd három hét múlva Uhl Jausl vezetésével „az egész ószombati nép” tovább indult. A csoport útközben kettévált, egy részük Vágyóc felé, míg a többiek a Nádasdyak birtokán lévő Csejtére igyekeztek. Itt értesültek arról, hogy megérkezett Bethlennek a telepítésre szóló végső engedélye: „…most engedélyezték érkezésünket, és már ugyanabban az időben várnak is ránk izgatottan. Erdélybe kellett költöznünk.”
A közösség eredetileg úgy tervezte, hogy néhány embert előre küld, a vidék feltérképezése végett, azonban „egy székelyföldi úr, név szerint Béldi Kelemen kapott egy királyi parancsot, hogy azokat a testvéreket, akik Morvaországból Magyarországra menekülnek asszonyaikkal, gyermekeikkel és azzal, amijük van, szálláshelyeikről gyűjtse össze, és kísérettel küldje Erdélybe.” A Béldi által küldött kapitány vezetésével az első csoport 1621. április 2-án fordult Erdély felé. A 85 hutteri testvér 18 szekérrel indult útnak, a védelmüket hetven lovas és gyalogos kísérő biztosította. Május 22-én érkeztek meg az erdélyi Tövisre, már további csoportokkal kiegészülve. A következő napon három részre osztották őket. Egy 49 fős csoportot Péchy Simon kancellár radnóti birtokára, egy másik, szintén 49 fős csoportot pedig Béldi Kelemenhez, a székelyföldi Bodolára kívántak küldeni. A harmadik, legnagyobb különítmény 88 fővel a fehérvári grófságra indult. A korábban zárt közösségben élő anabaptisták számára nehezen ment a különválás. „A testvérek komolyan tartották magukat ahhoz, hogy hagyjanak mindent együtt, ne akadályozzanak teljesen krisztusi közösségünkben és az isteni szó prédikálásában.” A Radnótra küldött csoport egyik része Franz Walter vezetésével nem is vállalta az ottani letelepedést, még a gazdasági kiváltságok ellenére sem, hanem az Alvincra indulókkal tartottak.
Bethlen Gábor feleségével, Károlyi Zsuzsannával 1621 nyarán folytatott levelezésében is találhatóak utalások a letelepítésre vonatkozólag. Pozsonyból írja Károlyi Zsuzsanna férjének:
„Uj keresztyéneket ismét vitetek, édes szívem ha isten megengedi, posztócsinálókat, egyéb mesterembereket is igyekszem köztök kerestetni, ezek híjában ne hagyjuk őket immár.”