Vájtfül Archívum

Párszizmus

A párszi szó jelentése “perzsa”. Azokat, a zarathusztrai tanokat követő perzsákat nevezik így, akik a 10. században a muzulmán üldözések elől menekülve Iránból Indiába vándoroltak és a mai Bombay környékén telepedtek le. A becslések szerint mindössze néhány százezren vannak. A pársziz­must mégis a világ nagy vallásai közt tartják számon, mert hosszú fejlődése során mind a mai napig szervezett formában őrizte meg az ókor egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású vallását a zoroasztrizmust.

Zarathusztra és a zoroasztrizmus

A zoroasztrizmus prófétáját Zara­thuszt­rának, vagy – görög változatban – Zoroaszternek nevezik. Egyes kutatók szerint a Kr.e. 2. évezred közepe táján működött, mások úgy vélik, hogy a nagy keleti val­lásalapítók kortársaként a Kr.e. 7–6. században élt. Mindenesetre az Iránban letelepedett indoeurópaiak leszármazottja volt. A hagyomány szerint ennek az ősi animista vallásnak a papjaként tevékenykedett, házaséletet élt és gyerekei is voltak. Harmincéves korában kezdte hirdetni tanait. Perzsia egyik uralkodója befogadta eszméit, s Zarathusztra vallása lassan kiszorította a régi hiedelmeket. Mire a perzsák megalapították világbirodalmukat, már az egész iráni fennsík lakossága a zoroasztrizmust követte.

Zarathusztra Istene Ahura Mazda (későbbi perzsa ejtéssel Or­muzd), a bölcs Úr , a világosság istene, a jó princípiuma volt. A prófétának adott kinyilatkoztatásban feltárta, hogy ő teremtett mindent, ami jó: a napot, a holdat, a csillagokat, az anyagi világot, az embert, a jó szellemeket. Teremtményeit, az embereket, barátainak tekinti, szereti őket. Minden gonoszság ősoka egy másik isteni lény, a gonosz romboló lélek, a zoroasztrizmus sátánja: Angra Mainju (későbbi ejtéssel Ahrimán). Ez a “sátán” nem egy bukott angyal, hanem Ahura Mazdától független és vele egyenrangú isteni lény. Ő teremtette a gonosz démonokat, ő hozta létre a poklot, s mivel természeténél fogva csak a pusztításra törekszik, minden erejével harcol Ahura Mazda ellen. A világ Zarathusztra szemében a jó és a rossz küzdelmének hatalmas csatatere. E harcban különleges szerep jut Ahura Mazda segítőtársainak, az embereknek. Ha a jót választják, Ahura Mazdának segítenek, ha a gonoszságot választják, Angra Mainju mellett állnak. A küzdelemben részt vesznek Ahura Mazda mennyei teremtményei, a “halhatatlanok” is. Nem isteni lényekről van szó, hanem olyan lelkekről, akik talán legjobban a zsidó vagy keresztény világkép angyalainak felelnek meg. A nagy csata végül Ahura Mazda javára fog eldőlni. Az összesen 12 000 évig tartó világ végén Angra Mainju el fogja veszíteni minden hatalmát, Ahura Mazda pedig végre (teljesen) mindenható és egyetlen Isten lesz. Az emberek evilági életükben, a jó vagy a rossz mellett hozott személyes döntéseik alapján a mennyországba, vagy a pokolba fognak kerülni. Végül Ahura Mazda újjáteremt mindent: mind a mennyei, mind a földi világból csak a jót fogja meghagyni.

A vallástörténészek általában kiemelik a hasonlóságot a zoro­aszt­rizmus és a judaizmus között. Mindkét vallás képviselői azt vallják, hogy a történelemnek nemcsak kezdete, hanem vége is van, hisznek a halottak feltámadásában és abban, hogy jó illetve gonosz cselekedeteik alapján lesznek megítélve. Reménykednek abban, hogy minden gonoszság legyőzése után a jók örökké fognak élni. Jelentős a hasonlóság a zoro­aszt­riánus Angra Mainju és zsidó sátán képzet között is. Egyes kutatók szerint Zarathusztra vallása mélyen rányomta bélyegét a babiloni fogságból hazatérő zsidók hitvilágára és ezzel automatikusan a másik két nagy nyugati monoteista vallásra, a kereszténységre és az iszlámra. A felszín alatt azonban a hasonlóság már nem olyan nyilvánvaló. Hiányzik a zoroasztrizmusból például az eredeti bűn fogalma. Zarathusztra követői még ma is “jó vallás”-nak nevezik vallásukat, hisz hitük középpontjában a jó Ahura Mazda, a jó teremtés, a jó ember, a jó világ állnak. Nyoma sincs itt annak, a többi vallásban elterjedt nézetnek, hogy az ember lelke a gonoszságra hajlamos anyagi testben raboskodik. Éppen ellenkezőleg: a “sátánisten” az, aki 6000 évvel a teremtés után megtámadta az Ahura Mazda által teremtett jó emberi világot, de saját cselszövésének áldozataként rabja lett az anyagnak, nem tud kiszabadulni, ezért igyekszik mindenáron megrontani az emberiséget, felbontani a világ természetes egyensúlyát.

Az Ahura Mazdát szolgáló ember alapvető feladata az, hogy mindenáron megőrizze a dolgok természetes egyensúlyát. Mivel, mondjuk, a cölibátus felbontaná ezt az egyensúlyt, minden “mazdaista” köteles házasodni és gyermekeket nevelni. Ugyanakkor a kicsapongás is a természet ellen kiált. A zoroasztriánusok és mai utódaik, a párszik szemében az önmagát megtartóztató szerzetes ugyanolyan bűnös, mint a házasságtörő személy, mert Ahura Mazda akaratával szembeszegülve mindketten felbontották a világ természetes egyensúlyát. Hasonló a helyzet a böjttel és más önmegtartóztató gyakorlatokkal. Aki túlzottan sanyargatja testét, ugyanúgy vétkezik a természet törvényei ellen, mint az, aki csak a testi élvezetekkel törődik.

Nagy Sándor és utódai üldözték a zoroasztrizmust, de a pártus uralom és a szasszánida dinasztia korában a “jó vallás” új fénykorát élte. Ebben az időszakban gyűjtötték össze a zarathusztrai vallás szent iratait az Avesztába. A muzulmánok viszont, akik csak az “ Írás népeinek ” (a zsidóknak és a keresztényeknek) engedélyeztek létjogosultságot, következetesen elnyomták őket. Akik nem tértek át az iszlámra, lassan-lassan kiszorultak a városokból, vidéki falvakban kerestek menedéket, végül szinte teljesen eltűntek Perzsiából.

A párszik Indiában

Zarathusztra hagyományait azok a zoroasztriánusok őrizték meg, akik a 10. században a muzulmán nyomás elől menekülve Indiában telepedtek le. Ezeket és utódaikat párszik nak (perzsák) nevezték el a hinduk. A hagyomány szerint a menekülő kis közösség hajója a tengeren veszélyes viharba került, de miután a hívők megígérték Ahura Mazdának, hogy ha megszabadulnak, hálából hatalmas tűz-templomot építenek tiszteletére. Az istenség meghallgatta imájukat és épségben partra szálltak az indiai Szandzsanban. A helyi uralkodó – azzal a feltétellel, hogy megtanulják az ország nyelvét, alkalmazkodnak a helybeliek házasságkötési szokásaihoz és nem viselnek fegyvert – engedélyt adott nekik a letelepedésre. A párszik itt, ígéretükhöz híven megépítették a tűz templomát, benne az örökké égő tűzzel, láthatatlan istenük dicsőségének szimbólumával.

A hindu uralom alatt békés, biztonságos, szorgalmas életmódot folytathattak. A 13. századtól kezdve ugyan Indiába is behatoltak a muzulmánok, de az indiai iszlám iga korántsem bizonyult olyan kegyetlennek, mint a perzsiai. A párszik továbbra is viszonylagos békében élhették mindennapi életüket. Az angolok érkezésével pedig egyenesen kiváltságos helyzetbe kerültek. A számukra kedvező politikai légkör következtében kereskedelemmel, pénzügyletekkel kezdtek foglalkozni. Az 1750 és 1900 közötti időszakban India egyik leggazdagabb rétegévé váltak. Gazdasági hatalmuk a 20. században csökkent, de többségük még mindig köztiszteletben álló, jómódú polgárnak számít.

A párszik, őseik hagyományait követve, igyekeznek helyesen gondolkodni, beszélni, cselekedni. Vallási életükben igen fontos szerepet tölt be két központi szertartásuk – a beavatás és a sajátos párszi “temetés”. A gyermeket nyolc és tizenhárom éves kora közötti időszakban szentelik fel a közösség teljes jogú tagjává. Az iniciáció előtt még nem felelős tetteiért, mert még nem alakult ki benne a szabad akarat, a beavatás azonban Ahura Mazda (Ormuzd) seregének katonájává teszi őt, ami azt jelenti, hogy minden egyes gondolatáért, szaváért, cselekedetéért felelnie kell majd az utolsó ítélet napján. Temetkezési szertartásuk – melyet valószínűleg még a Kr.e. 2. évezred során Iránban letelepedett árja nomád őseiktől örököltek – a nyugati ember számára általában visszataszítónak tűnik. Mivel a halált a rossz ideiglenes diadalának tekintik, a holttestet tisztátalannak tartják és ha csak lehetséges, még a halál beállta napján túlesnek a temetésen. A holttestet az ún. “csend tornyában”, egy, a településen kívül épített, kör alakú, fedetlen épületben helyezik el, ahol a keselyűk rövid idő alatt széttépik. A rokonok ezután tisztulási szertartásokat végeznek és gyászolnak, de gyászuk csak meghatározott ideig tarthat, mert különben akadályoznák vele az elhunyt túlvilági előrehaladását. Miután a nap kiszárította a csontokat, a közös sírboltba helyezik el azokat. Amennyire a nyugatiak visszataszítónak érzik ezt a temetkezési módot, úgy borzadnak el a párszik is, amikor arról hallanak, hogy a keresztények a földbe temetik halottaikat. Számukra ugyanis a föld, a vízzel együtt istenük szent alkotása, melyet nem szennyezhetnek be a halállal, a gonosz művével.

Templomaikban nincsenek sem szobrok, sem képek. Egyetlen “ikonjuk” van csak: a kis edényben szüntelenül lángoló tűz, amely Ahura Mazda-Ormuzd örök világosságát és dicsőségét jelképezi. Nincsenek meghatározott időközökben ismétlődő istentiszteletek sem. A hívek azért mennek a templomba, hogy a szent tűz jelenlétében imádkozzanak.

RT

Lapozás: 1 2 3