Vájtfül Archívum

Vadzsrajana: Gyémánt szekér

Míg a theravada buddhizmus a maga tisztaságában igyekezett megőrizni Buddha tanait, a mahajana már nagymértékben teret biztosított a különböző buddha istenségek tiszteletének, az önmagukban is kényszerítő erővel bíró szertartásoknak. Ezzel mintegy megnyílt az út a buddhizmus harmadik nagy ágazata, a vadzsrajana (gyémánt­szekér) előtt, mely a Kr.u. 1. évszázadokban alakult ki Indiában. A vadzsrajana okkult, kezdetben gyakran erotikus színezetű hátterét a hindu tantrizmusból merítette. A tantrizmus követői abból indultak ki, hogy a férfi istenek tevékenységüket csak hitveseik, azaz női energiájuk (sakti) segítségével képesek kifejteni. Ezért imádatuk középpontjába istennőket helyeztek, azt állítva, hogy a női princípium a legfőbb isteni lényeg. Ahogy a hindu sakti hívők okkult gyakorlatok segítségével igyekeztek egyesülni az istennővel, úgy próbáltak a tantrizmus eszmevilágát elsajátító vadzsrajana buddhisták beleolvadni az abszolút mindenség-buddhába, ami a boldog üresség misztikus megtapasztalását és egyszersmind üdvösséget biztosított számukra. A tantrista buddhizmus sikeres missziós tevékenységet fejtett ki Nepálban és Tibetben, ahol a lámaizmus kereteiben fejlődött tovább.

Tibeti lámaizmus

A vadzsrajana misszionáriusai a 7. században érkeztek meg Tibetbe. Első sikereiket elhomályosította a helyi bon nevű animista, démonimádó vallás varázsló-papjainak heves ellenállása. A század végén azonban a legendás Padmaszambhava kibékítette egymással a két vallást és szabad utat nyitott a vadzsrajana tibeti fejlődésének. E sajátos tibeti vallást később lámaizmusnak nevezték el, mert a szerzeteseket lámáknak hívták. A lámaizmus még a mahajana szekták Buddha-panteonjánál is színesebb istenvilágot dolgozott ki. A nagy isteni háromságot Amitabha buddha, Vadzsrapani buddha és Pad­ma­patani buddha alkotják. Nagy tisztelet övezi azonban Maitreját, az eljövendő buddhát is, akinek eljövetelét egyébként a világ összes buddhistája, még a theravadisták is várják. A tantrizmus hatására a buddha istenségek mellé megfelelő istennők – saktik – kerültek, akik közül némelyek – mint például Tara, az univerzális anya – megkülönböztetett imádat tárgyává váltak.

A tantrista okkultizmus mindenekelőtt a mantra, a mudra és a man­dala gyakorlata által nyilvánult meg a lámaizmusban. A mantra olyan mágikus formula, melynek kimondásával vagy ismételgetésével a hívő érdemeket szerezhet magának, jobban megértheti az ezoterikus titkokat, kedvezőbb újjászületést, esetleg üdvözülést biztosít. A legnépszerűbb mantra így hangzik: “Om mani padme hum”. Gyakran használták és használják ma is az imamalmot. Ez egy belül üres henger, a kávédarálóéhoz hasonló fogantyúval. A hengerbe belehelyezik a leírt mantra­szöveget és azt a fogantyúval forgatják, ami épp oly imádságnak számít, mintha a szöveget valóban elmondták volna. A mudra mágikus erővel rendelkező mozdulat, vagy testtartás (például ülőhelyzet). Gyakorlatilag ugyanazt a szerepet tölti be, mint a mantra. Míg azonban a mantrát a mahajana szekták többsége is bevette gyakorlatába, a mudra csak a vadzsrajana buddhizmusban játszott jelentős szerepet. A tibeti lámaizmus első évszázadaiban a mudra kifejezetten erotikus vonásokat is tartalmazott, sőt, a nemi közösülés egyes szertartások szent cselekményévé vált, mert az univerzum, azaz minden lény abszolút egységét vélték felfedezni benne. Szertartásaikban és magánáhitatukban gyakran használták a mandalát, a kozmikus és szellemi hatalmak egymáshoz való viszonyát ábrázoló, kör vagy sokszög alakú ábrát, mely hiedelmeik szerint mágikus, természetfeletti erőt sugárzott vissza a szemlélőre.

A 14. században lépett fel a lámaizmus nagy reformátora, Cong­kapa (1358–1419). Miután arra a meggyőződésre jutott, hogy a lámaizmus gyakorlata nincs összhangban az eredeti buddhista tanítással, új szerzetesrendet alapított (Az erényes út rendje), melynek tagjai szigorú kolostori fegyelmet voltak kötelesek gyakorolni. Cong­kapa kötelezővé tette a szerzetesi cölibátust, szorgalmazta az imát, igyekezett háttérbe szorítani a tantrikus és a mágikus elemeket. Mivel szerzetesei sárga ruhát viseltek, ezt a megreformált lámaizmust Sárga Szektának nevezték. A Sárga Szekta csakhamar politikai hatalomra is szert tett, amelyet egészen a legújabb időkig megőrzött Tibetben. Congkapa halála után gyökeret vert a hit, hogy a megreformált lámaizmust a főlámákban megtestesülő buddha istenségek irányítják. Ezt úgy képzelték el, hogy a főláma halála után a buddha istenség valamelyik éppen akkor születő gyermek testében jelenik meg ismét. A Sárga Szekta megbízott főhivatalnokai a láma halála után kirajzanak az utcákra, és addig járják az országot, amíg mágikus és csodás jelek segítségével meg nem állapítják, melyik gyermeket illeti meg a főláma megtisztelő címe. A gyermek ezután különleges nevelésben részesülve készül fel hivatalának betöltésére.

Miután Tibet a 15. századtól kezdve a Sárga Szekta irányításával teokratikus állammá vált, két főláma osztotta meg egymás között a lelki és a világi hatalmat. A dalai láma (akiben mindig Avalokitesvara bodhiszatva jelenik meg) a világi hatalmat, a pancsen láma pedig (mint Amitabha budd­ha reinkarnációja) a vallási hatalmat gyakorolta. A jelenlegi, sorrendben 14. dalai láma az 1959-es tibeti felkelés után azonban “önként vállalt száműzetésbe vonult” Indiába, ahol a mintegy négymillió tibeti egynegyede él. Az utóbbi évtizedekben innen irányítja sokrétű tevékenységét: szorgalmazza a buddhista missziókat, a vallások közötti párbeszédet, a buddhista egységet és persze a tibeti függetlenségért folytatott békés ellenállás ügyét.

RT

Lapozás: 1 2 3 4