Vájtfül Archívum

A fent említett hármasságokban, a puszta egyenlő a szent hellyel. Ez az életünk azon szakasza, amikor az áldozaton keresztül megtisztultunk, Jézusban, és el vagyunk választva a világtól, szentek vagyunk. Oda járulunk Isten elé, de még nem tudunk közvetlen vele lenni. Krisztuson keresztül az imáinkkal és a szellemünkkel már közvetlen bejárásunk van Isten elé, de az egész lényünk még nem érett arra, hogy teljesen együtt legyen vele. Lefordítva az életünkre, és az iménti példát folytatva, ilyenkor áldozzuk oda az időnket, az akaratunkat és általában mindenünket, amit csak elkér az Úr, hogy meg tudjon minket tisztítani. Ahogyan a Zsidókhoz írt levél is mondja, ebben a szakaszban Isten megpróbálja a hitünket. Ez a szakasz a lelki változások szakasza. A legtöbb keresztény itt tartózkodik valahol ebben a részben. A lelki emberből, lassan szellemi lesz. Ez a változások ideje. Itt teszünk le minden korábban megszokott emberit, és vesszük fel egyre nagyobb mértékben Krisztus személyiségét, és leszünk a végén olyan emberek, akik már csak Krisztusban vannak. Ez jelenti azt, hogy már nem a saját erőmben bízom, már nem a többi ember tapasztalata, véleménye befolyásolja a döntéseimet, hanem Krisztus. Amit mondd az Úr akkor azt úgy teszem, ahogyan Ő mondja.

Hitben járok, nem látásban. Itt akadnak el sokan. Szinte mindenki (már ha a párhuzamot nézzük a zsidó nép pusztai vándorlásával). Ezen a szakaszon csak egyféleképpen lehet átjutni, ha feltétlen kiengedek mindent a kezemből, és átteszem Jézus kezébe. Ahogy a Biblia írja, aki meg akarja tartani az életét, az elveszti, aki elveszti, az megtartja. Ugye mennyire összecseng az egész Biblia? Isten, csak a kompromisszum nélkül átadott életekkel tud valamit kezdeni, hiszen a bűnös ó-embernek teljesen meg kell halnia. Visszatérve az ember hármasára, a lélek áll középen, mint a puszta, és a szenthely megfelelője. Átfordítva a szimbólumot, az embert már nem a teste vezeti, elhagyja lassan a lelkizést, és a változás végén, a szelleme irányítja, és nem a lelke. Egy lelkizős valakiből, egy szellemi ember lesz, aki a szellemében megkapja a Szent Lélektől, hogy mit kell tennie, és megteszi. Nem érdekli, hogy mit mondanak az érzelmei, vagy mi a logikus, egyszerűen megteszi azt, amit Isten Szelleme kijelent számára. És ezzel el is érkeztünk a végállomáshoz, a szentek szentjébe, Kánaánba. Ha valaki eléri ezt a pontot, akkor már folyamatosan Krisztusban van, egyfolytában élvezi ennek a kapcsolatnak minden gyümölcsét. Itt valamilyen formában már vége a harcoknak is, és ahogyan az idézett szakasz a Zsidókhoz írt levélből bemutatja, bejutunk Isten nyugodalmába.

Egyszer hallottam valahol, hogy ma a keresztényeknek folyamatosan szombatja van, mert Krisztus már mindent elvégzett, és nekünk csak el kell vennünk azt, ami benne elérhető (Zsid.4,9-10). Ugye, nem cselekedetekből tartatunk meg, hanem hit által, kegyelemből. Valahogyan ez a jó föld, Kánaán jellemzője. Végigjöttünk már egy úton, ahol meg kellett harcolnunk minden egyes újabb szakaszért, de végül eljutunk oda, ahol már kinn marad mindaz, ami útközben még elválasztott Istentől. Itt már csak ő és mi vagyunk, és nincsenek zavaró tényezők. Most jutnak eszembe az öregek. Azok az emberek, akik már leélték életük nagy részét. Már nehéz kimozdítani őket egy-egy új eszmével, egy-egy új ígérettel, mert már annyit megtapasztaltak ebből az életből, hogy nem „dőlnek be” rögtön ezeknek a dolgoknak. Tudják, hogy mi a fontos az életben, és mi számít igazán. Valahogy ezt a bölcsességet érzem döntőnek a szellemi emberek életében is. Egyfajta isteni bölcsesség, amely csak abból a hatalmas tapasztalatból táplálkozik, amelyet az ember a „pusztai vándorlás” során szerez.

Ahogy megtanulunk hinni. Ahogy meggyökerezünk Istenben, és minden más alárendelt lesz ezzel a kapcsolattal, tapasztalattal szemben. Amikor már ki tudjuk mondani teljes szívvel, hogy mindegy, hogy ki mit mond, várjuk meg mit mond Isten, és akkor az úgy lesz. Akkor arra megyünk tovább. Kecsegtessenek, vagy rémisztgessenek bármivel. Most jut eszembe, aki azok között a kémek között volt Józsuéval együtt, akiket először küldött Mózes Kánaán kikémlelésére. Amikor utána negyven évvel később újra oda jutott a nép, hogy elfoglalja Kánaánt, akkor Káleb így szólt:

„Most pedig, íme megtartott engem az Úr életben, a mint szólott vala; most negyvenöt esztendeje, a mióta szólott vala az Úr e dologról Mózesnek, a mi alatt Izráel a pusztában bolyongott vala; és most íme, nyolcvanöt esztendős vagyok! Még ma is olyan erős vagyok, a milyen azon a napon voltam, a mikor elküldött engem Mózes; a milyen akkor volt az én erőm, most is olyan az én erőm a harczoláshoz és járásra-kelésre. Most azért add nékem ezt a hegyet, a melyről szólt vala az Úr azon a napon; mert magad is hallottad azon a napon, hogy Anákok vannak ott, és nagy, erősített városok; hátha velem lesz az Úr, és kiűzöm őket, a mint megmondotta az Úr.” (Józs.14,10-12)

Ahogyan ő elsőre is hitt Istennek, hogy betartja az ígéretét, úgy hitt negyven évvel később is. Ez az a pont, ahová mindannyiunknak el kell jutni. Meg kell látnunk, hogy Isten nem változik, és amit megígér, azt meg is tartja. Történjen bármi körülöttünk.

Nem könnyű ezen az úton végigmenni. Nem egyszerű dolog eljutni egy világi életből, egy krisztusi életbe. Az egész út tele van lemondásokkal, és hitbeli próbákkal. De az út végén ott vár minket az ígéret, egy örök élet Krisztusban, Istennel. Ne mondjunk le erről. Érdemes megharcolni a hit harcát, hogy bemehessünk az ígéret földjére.

Medveczky László

Lapozás: 1 2